Sok évvel ezelőtt - mikor már nem maradhatott egyedül - anyukámék minden reggel beadták hozzám nagymamámat megőrzésre. Én otthon voltam akkoriban. Először nagy pocakkal, utána 1, később 2 gyerekkel. Emlékszem ahogy Mama reggelente bejött, s kissé tanácstalanul mosolygott rám. Leült a kanapé szélére, de nem találta igazán a helyét. Aztán körülnézett, és meglátta amiben megkapaszkodhatott. Képes volt egész nap az előszobában, a konyhában söprögetni, vagy vasalni. Ezek az évtizedeken át beivódott mozdulatok, a biztonság érzetét adták neki. Főzni már nem szeretett velem, mert nem tudta az ételek, fűszerek nevét, arányát. Nem emlékezett rá, hogy mi történt vele előző héten. Fogalma sem volt róla mit ettünk egy nappal korábban.
A régi dolgok viszont, annál élesebben jelentek meg a fejében. Elmesélte, hogy anyukámat vatta közé fektették, mert 7 hónapra született, és a körmei még egészen puhák voltak. Hogy a háború alatt a lőszergyárba járt dolgozni, hogy Papa postás volt mikor megismerkedtek, hogy apácák tanították az elemiben. Mindenről szívesen beszélt, de a kedvence az volt, amikor Pesten cselédkedett. Egy történetet különösen sokszor említett.
Estélyt adott a család, 20-30 embert hívtak meg. Hajnaltól folyt a készülődés, olyannyira, hogy még a naccsága is beállt segíteni. Nagymamám az ezüstöt, vagy ahogy a cselédek nevezték, a pancúrafukszot törölgette. Ha valami puccos eseményre készültek, mindig azon viccelődtek maguk között, hogy úgy ki lesz rittyentve a ház, hogy pancúrafukszos lesz még a budi is.
Késő délutánra járt az idő - vacsora 6-kor - hát szorgoskodott mindenki, hogy készen legyenek. A ház asszonya a konyhát ellenőrizte, és ha már ott volt, gondolta beviszi a hidegsültes tálat. Teljes díszben pompázott, a haja csigákban, estélyi, és karján egy szép nagy, fekete karparóka. Ahogy felvette a tálcát, a karparóka éppen az alá került, így szerencsétlen módon ki is fordult a kezéből, és a sok hús a konyhakövön landolt. No semmi gond, már kapkodta is fel, és pakolta vissza a tálcára. Azt mondta, hogy meglátja mindenki, ez fog elsőre elfogyni, majd mintha mi sem történt volna, bevonult vele és mosolyogva letette az ünnepi asztalra. A cselédek meg odakinn nevették, hogy vajon ki vesz belőle elsőnek?
Itt aztán mi is nevettünk nagymamámmal.
Már régóta nem mesél nekem, mégis gyakran eszembe jutnak a történetei. Ilyenkor vidámabb a napom!
BDK játék